Guatemalai karácsony
2005-ben volt szerencsém az ünnepeket Guatemalában tölteni. Nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy a karácsony nem ugyanolyan Közép-Amerikában, mint Magyarországon. Pláne nem Guatemalában, ahol az ősi maja hagyományok vegyülnek a keresztény tradíciókkal. Az ország lakosságának 99%-a hívő, vallásos ember, többségük katolikus, az ünnepi készülődés és a szenteste mégis sok dologban eltér, ami nem csak az eltérő klímával magyarázható…
Advent, azaz mire jó a TV A Petén Itza-tó partján fekvő apró faluban, San Andrésban töltöttem az ünnepeket. November közepén érkeztem a településre, hogy néhány hónapig önkéntesként mulassam az időt. Tudtam, hogy a karácsonyt is itt fogom tölteni, életemben először távol a szeretteimtől. Furcsa, de egyben roppant izgalmas érzés volt, kíváncsian tekintettem az adventi hetekre. Ha valaki járt már Guatemalában, az tudja, hogy a maják mennyire hagyománytisztelő nép, s hogy a vallás milyen fontos a számukra. Éppen ezért igen nagy meglepetés ért, mikor megkezdődött az advent. Az advent, amiről a maják semmit nem tudnak. Ez így igaz. Sem a szó, sem a gyertyagyújtás, sem a készülődés a szentestére nem ismert fogalom egy átlag háztartásban. Azért beszélek az átlag háztartásról, mert én is teljesen átlagos kakchíkel családban töltöttem az ünnepeket, így első kézből tapasztalhattam meg, mi is Guatemalában a karácsony. Mivel kellő hosszúságú időt töltöttem velük, családtagjuknak tartottak, minden készülődésben részt vethettem. Ami nálunk advent első vasárnapja, az Guatemalában a fadíszítés ideje. Ennek nincs kötött időpontja, mint az adventnek, valamikor december elején a családból valakinek kipattan a fejéből, hogy most és csakis most essünk neki a fának és díszítsük. Az egyik öcsém, nevezetesen a legkisebb, a 8 éves Erwin felmászott a tetőtérbe (ami a plafont képező hulladék deszkák és a tűző napsütéstől 1000 fokon izzó hullámpala közötti teret jelenti), hogy megküzdve a tarantulákkal és az erdei csótányokkal, lehozza a pár éve vásárolt műfenyőt. Meglepődtem. Meg voltam győződve róla, hogy élő fát díszítenek, persze nem fenyőt, mert az nincs, de valami hozzá hasonlót. - Pár éve még a kert végében álló fát díszítettük fel, főként kézzel faragott fadíszekkel. – okít Cesar, a legidősebb öcsém – 3 éve vettük ezt a kis műfenyőt. Ez sokkal szebb, az ünnep is sokkal olyanabb, mint a TV-ben. Nem vagyok meglepve, hogy karácsonykor is a TV-ből áradó hülyeséget majmolják. Mondjon bárki bármit, ez nálunk is így van. Engem pl. nagyon zavar, hogy egyre több helyen látok erkélyen mászó Coca-Cola mikulásokat dekorációként, pedig nekem a szüleim mindig azt mondták, a Jézuska hozza az ajándékot. December 6-án van Mikulás napja, a karácsonyoz semmi köze. Ahogy az is elég vad, hogy a trópusi Guatemalában, ahol kis túlzással 1 km2-en több fa van, mint egész Magyarországon, újabban műfenyőt állítanak az indiánok, csak mert az olyan divatos. Az, hogy a fán ugyanolyan kínai égősor tekereg, már nem meglepő, hiszen újabban a népviselet is „made in China”. A fát 10 perc alatt feldíszítettük a sarokban, majd magára hagytuk. Egészen szentestéig senki nem foglalkozik vele, egyes estéken felkapcsoljuk a fényeket, de ennyi. Dísz nem nagyon van rajta, a régi kézzel faragott csodák már a múlté, 2-3 fröccsöntött gömb kerül az ágra, pont olyanok, mint amik nálunk a Tescóban kaphatók. Ilyenkor, december elején tartják San Andrésban a Jaguár-tánc ünnepét. A falu apraja-nagyja összegyűlik a központban, ahol tucatnyi táncos, ősi jelmezekbe öltözve ropja a guatemalai népzenére, a marimbára. A pár órás tánc után szépen mindenki hazamegy, ezzel letudva az adventi időszak első felének mulatságait. Luca napon ördögöt égetünk Magyarországon (alig) él egy hagyomány, amiről újabban egyre kevesebbet hallani. Én se tudok róla sokat, de anno az óvodában és az iskolában azért mindig megemlítették, hogy ezen a napon faragni kell egy széket, amire karácsony éjjelén fel kell állni, így meglátod a boszorkányt. Utánanéztem ennek a hagyománynak, s azt találtam, azért december 13-án van ez az ünnep, mert a Gergely naptár életbelépése előtt ez a nap volt az év legrövidebb napja, s a székfaragás a hosszú éjszakákat múlandó elfoglaltság volt. Guatemalában nincsen Luca nap, van azonban december 13-án „La Quema del Diablo”, azaz az ördög égetésének napja. Ez egyes helyeken december 7-én esedékes, falumban, San Andrésban azonban Luca napra esik. Ilyenkor a kisgyerekek az otthon felhalmozott hulladékból építenek egy ördögöt, felöltöztetik szakadt ruhába, majd pontban 6 órakor, mikor lemegy a nap, meggyújtják azt. Az ördög zsebeit petárdákkal tömik tele, akinek van egy kis pénze, az rakétát tesz az ördög kalapja alá, majd várják a nagy bummot. A legtöbb háznál játszanak ilyennel a gyerekek, de a falu főterén, a templom előtt egy hatalmas ördögöt építenek, amit alig 1-2 perc alatt porrá égetnek és felrobbantanak. Nem veszélytelen játék ez, de a gyerekek megőrülnek érte.
A betlehemi jászol, mint póktemetőMikor már végleg letettem arról, hogy bármilyen karácsonyi készülődés történjen a fa feldíszítése után, egyszer csak szólt a családfő, Gonzalo, hogy itt az ideje felépíteni a betlehemi jászolt. Másnap a 10 tagú kiscsalád, aminek szerencsére én is tagja lehettem, nekiveselkedett, és néhány óra leforgása alatt kedves kis jászolt fabrikált. A jászol vázát 3 törött krumplisláda adta, amit a lányok betekertek téglamintás csomagolópapírral. A szalmát egy fenyőszerű fa tüskéi adták. A jászol körüli állatok, a három királyok, Mária és József gipszből kerültek kiöntésre. Élethű szobrokról szó sincs, a kutya nagyobb a marhánál, Mária akkora, mint egy ló, József pedig kisebb, mint a kisded. Jézus egy a padlásról előkotort szutykos műanyag baba lett. Az egész együtt borzalmas összhatást keltett, de a legviccesebb jelenet még csak ekkor következett. A meghitt pillanatban, mikor elkészült a mű, az egész család körbeállta a jászolt, majd Mária szoknyája alól hirtelen egy grandiózus tarantula mászott elő. A család hölgytagjai, ahogy az kell, azonnal sikongatni kezdtek, egész a kertig szaladtak, öregapán pedig rezzenéstelen arccal egy machetével odasuhintott. József karját csonkolta ugyan, de a pókból is kettő lett azzal a lendülettel. A fejtort kisöpörte, de a potroh néhány lábbal együtt a jászolban maradt, egészen bontásig.
A tamalé és a karácsonyi pulyka Bár a guatemalaiak nem szakácsművészetükről híresek, azért karácsonykor ők is kitesznek magukért, bár egy európai gyomornak még a bőséges karácsonyi menü sem mondható elégségesnek. 24-én hajnalban a család nő tagjai nekiesnek egy zsák kukoricának és péppé törik. A kukoricaliszthez vizet és kevés sót adnak adalékként. Amolyan puliszka lesz belőle, de ezt nem főzik. Szednek pár szem achiotét a minden kert végében álló ilyesfajta fáról, aminek a magja élénkvörös színű. Ezt is összetörik, majd összekeverik az előfőzött csirkével vagy babbal. Ebből apró darabokat tesznek egy kupac massza belsejébe, majd banánfa levelébe tekerik. Ezalatt a fiúgyermekek ásnak egy méretes gödröt a kert közepén, amit rengeteg levéllel kibélelnek, majd nagyobb köveket felforrósítanak és a gödörbe teszik őket. Ezek közé szórják be az ún. tamalékat, azaz a banánlevélbe tekert kukoricamasszás csirkés babot. Mivel már korábban is volt szerencsém ilyet kóstolni, ezért tudtam, mire számítsak. A csirkét nem csontozzák ki, így igazából csak édeskés masszát eszel kevés achiotéval, meg néhány csontdarabbal. A bab szétfő, így az egésznek olyan semmilyen íze van. Nekem speciel az édeskés ízhez jobban passzolna a lekvár, ezért stikában elszaladtam az egyetlen olyan boltba a faluban, ahol ilyesmi kapható, és néhány tamalét jól megtömtem lekvárral. Azonban a tamalé csak amolyan előétel, a főfogás itt is a pulyka. Mire a tamalék a gödör mélyén gőzölögtek, fogadott anyám, Maria, megkért, hogy fogjak meg egy pulykát, hogy levághassuk. A pulykát nagyon könnyű megfogni, nem olyan, mint a csirke vagy a malac, amit a magamfajta ügyetlen városi gyerek órákon át kergethetne, akkor sem kapná el. A pulyka hagyja magát felemelni, meg van békülve a saját sorsával. Maria egy szempillantás alatt a lábánál fogva felkötötte egy faágra, majd a kezembe adta a kést, hogy csináljam. Rábíztam a dolgot, mire kinevetett, és egy szempillantás alatt elvágta a torkát a jószágnak. Ezután leforrázták, megkopasztották, majd betették egy rövid időre a tamalék közé. Kivették, teletömték huisquillel, ocoróval és répával, majd bevágták a kemencébe.
Ajándékosztás és vacsora24-én délután még dolgoztam, de kiadták parancsba, hogy este 6-ra legyek otthon, mert kezdődik a szenteste. 5-kor már a szobámban voltam, felhúztam a direkt erre az alkalomra kimosott farmeromat és fehér ingemet. Fél 7-kor, mivel nem szólt senki, gondoltam kikocogok a nappaliba, megnézni mi a manó van. Az égvilágon semmi. Maria a konyhában sertepertél, Erwin petárdákat robbantgat a cimboráival az utcán, Gonzalo pankrációt néz a TV-ben. Eni, legidősebb húgom, mikor meglát fehér ingben, kiröhög. Náluk nem szokás a kiöltözés a vacsorához és az ajándékosztáshoz. Aztán 8 óra felé, amikor már szétvet az unalom, egyszer csak szólnak, hogy itt az idő az ajándékosztásnak. A guatemalai családok többségénél nincs pénz arra, hogy mindenki ajándékozzon mindenkinek, általában, ahogy nálunk az iskolában volt szokás, pár héttel korábban kihúzzuk egy sapkából a neveket, és mindenki csak egy valakinek ad valamit. Én Slyviát, 14 éves húgomat húztam ki. Körbeüljük a fát, közben besózott narancsot szopogatunk, és valaki elkezdi a sort. Miután véget ér a jelképes ajándékok kiosztása (én egy guatemalai piacot ábrázoló törölközőt kaptam), asztalhoz ülünk, és jön a tamalé. Direkt nekem, külön tányéron hozzák a két lekváros tamalét. Kibontom a levélből, majd beleharapok. Mindenki fincsorog, ahogy látják, a lekvár végigfolyik a szakállamon. A lekváros tamalé kifejezetten jó, amit el is mondok neki, de ők továbbra is szánakozó arccal tekintenek rám. Cesar azért kíváncsi, milyen is lehet, így a másikat odaadom neki. Beleharap. - Hmmm… Ez tényleg jó! – konstatálja Cesar. - Na ugye mondtam, hogy jó lesz ez. Akkor következő alkalommal csinálunk ilyet? – kérdezem a családra nézve. - Biztos, hogy nem – jön a kollektív válasz. No, igen. Ez Guatemala. Itt a hagyomány és a tradíció jóval magasabb szinten áll, mint a racionális gondolkodás. Nem vagyok meglepve a válaszon. Biztos vagyok benne, hogy azóta sem készíti el senki a guatemalai konyhát megreformáló találmányomat, a lekváros tamalét.
A tamalé után jön a pulyka. A guatemalaiak kisétkűek, a 10 fős család a szárnyas felét sem képes elfogyasztani, én azonban az elmúlt másfél hónapban úgy kiéheztem, hogy ők is érzik, az igazi ajándék az lesz, ha a maradék pulykát egymagam felfalhatom. Ez a nemes esemény meg is történik, majd előkerül egy olcsó rum a boltból. A guatemalaiak igen ritkán isznak, nem is igazán bírják a piát, de a karácsony az más. A szeszt azonban az éjféli mise előtt nem lehet megbontani.
Az éjféli mise Egy keresztény országban nincsen karácsony éjféli mise nélkül. Bár a házban a falakon mindenhol kint lóg a pápa fényképe és a feszület, mégsem megy a család csoportosan a főtéren álló templomba. Gonzalo, miután jóllakott, újra kinyitotta a bolt ajtaját, hadd vásároljon az, aki akar. Megelégedéssel nyugtázta, hogy a pankrációnak még nincs vége a TV-ben. A gyerekek továbbra is petárdáznak, Agrippina, Cesar, Eni és Én pedig elindulunk a templomba. A lányok felöltik kakchikel népviseletüket, jól eső érzés velük együtt berobogni a templomba. Az éjféli mise 10 órakor kezdődik és hajnali 1-kor ér véget. Magyarországon sem vagyok nagy templomba járó, de az itteni éjféli mise után már tudom, itt mégannyira sem leszek az. Az egész egy hihetetlen vicc. A pap, aki persze Spanyolországból származó fehér ember és nem maja, úgy viselkedik a nyájjal, mintha azok tényleg birkák volnának. Bárgyú szövegek hangzanak el, majd igen nagy megrökönyödésemre kezdődik a bálványimádat. Egy gyermekkoromra emlékeztető műanyag pucér babát cipelnek körbe a templomban, aminek a szeme beesett a fejébe. Mindenki a jelképes kis Jézus lábát csókolgatja. Orgona az nincs, a szintetizátort az egyik bátyám, Anselmo kezeli. Na és a dalok, amik felzendülnek. Az az igazi élmény. „Feliz Navidad”, azaz Boldog Karácsonyt zendül fel mindenki torkából egy dallamra, ami annyira ismerősnek hat nekem. Oldalba bököm Cesart: - Te Cesar! Mi ez a dal? – kérdem. - Egy karácsonyi nóta, a pap tanította nekünk. - Én ismerem ezt a dalt. – replikázom – Ez Simon & Garfunkeltől a „Sound Of Silence”. Nem ismered? - Mi? Nem. Ez egy karácsonyi dal…
Nyilván az atya szereti Simon & Garfunkelt, ugyanis nem csak ez a dal lett általa átírva, hanem sok más egyéb szerzeményük is. Ha tudnák, hogy dalaik San Andrésban átírásra kerültek, biztos perelnének a jogdíjakért.
Miután vége a szörnyen hosszú és kiábrándító éjféli misének, az egyik nyitva tartó boltban felmarkolok néhány üveg Gallót, ami Guatemala nemzeti söritala, de sokan csak pulykahúgynak nevezik, és hazaviszem. Végre Gonzalo is becsukja a boltot, a gyerekek is befejezik a petárdázást. Kibontjuk az olcsó rumot, lekerül a kupak a Gallóról is, és piázunk reggelig… Karácsony és egy születésnapi lakoma December 25-én, mintha mi se történt volna, az élet ott folytatódik, ahol 24-én délután befejeződött. Bár nekem, mint önkéntesnek nem kellett dolgozni mennem, de a család férfi tagjai reggel 7-kor vették a sátorfájukat, és a kikocogtak a földekre dolgozni. Az őserdőben egy napra nem állhat meg az élet, mert ha az ember nem vigyáz, nagyon gyorsan visszahódítja az erdő a tisztást.
Guatemalában, mint sok más országban, december 26-a nem az ünnepek része. Nekem azonban mindig az marad, no nem azért, mert a magyar naptárak odasorolják, hanem mert ekkor van a születésnapom. Bár 24-én igen-igen belaktam a pulykával és a tamaléval, már karácsony előtt eldöntöttem, születésnapomon én főzök a családomnak és néhány cimborának, mert kezdett elegem lenni az ócska rizses babból. Délben visszaértem a munkából, azonnal rohantam körbe a faluban, hogy beszerezzem a vadashoz szükséges alapanyagokat. Nem röhög! Tényleg fejembe vettem, hogy kedvenc kajámat megfőzöm egy olyan országban, ahol tuti, hogy az alapanyagok több mint felét képtelenség felkutatni.
Mi is kell a vadashoz? Rengeteg répa. Sárga meg fehér. A sárgával nincs gond, de fehérrépát vagy zellert szerezni képtelenség. Marad a silantro, az itteni petrezselyem, ami azonban enyhén ánizsos, de nem baj. A mustárért legalább 10 boltot felkeresek, ráadásul piszkosul drága. A marhahúsra már reggel leadtam a hentesnél a rendelést. Na, a hentes sem akármi. Az utcánkban (amely utca az El Miradorba tartó ösvény kiindulópontjába, Carmelitába tart) áll a hentes viskója. A mészárszék maga az utca. Többször szóltam a fickónak, hogy azért azt megtehetné, hogy az állatokat nem az úton öli le, hanem a háza mögötti kert végében, de mindhiába. Fagyasztó vagy hűtő az nincs, kóbor kutyák tucatjai tódulnak a házhoz a vér szagára. A marhahús tehát megvan. A legnagyobb fejtörést a tejföl vagy joghurt okozza, ugyanis az nincs. Végső megoldásnak a kávétejszín marad.
 A család mindenben segédkezik. Tésztaszűrön passzírozzuk le a répát. Közben cukrot karamellizálok, majd beleforgatom a húst, amitől a családom rosszul lesz. Már ekkor kijelentik, hogy ők ebből a kajából biztosan nem esznek. Mustár, tejszín, cukor, só, citrom, húsleves egybe, mehet a kemence tetejére rotyogni. A zsemlegombócok elkészítésében már belga barátom, Gäetan is besegít. 7 órán át készül az étel. Önkéntes társaimnak nagyon ízlik a vadas maja módra, de a családom nem hajlandó megkóstolni az ételt, mert, hogy abban túl sok az összetevő, és az biztos rossz lesz. Így történt meg az, hogy a jó vadast végül a kóbor kutyák ették fel az utcáról… Írta: Nagy Endre
<< Vissza
|