100 kilométer táv, több mint 5000 méter szint

Bár nyakamon az őszi szezon, 3-an rábeszéltek egy jófajta Pireneusok túrára. Szeptember idusán útrakelni nem a legtökéletesebb választás, de már nekem is elegem lett az itthoni üldögélésből; 2 hónapja nem szagolhattam a repülőterek multikulti szagát, így azért anyira nem kellett győzködni, na! Mindenki csóró volt a csapatban, így annyira olcsón utaztunk, hogy az már-már fájdalmas. Konzervből is azokat vittük, amik a leértékelt áruk mögött voltak a polcon. A repülőút sem volt akármi, de nem kell ennyire előre rohanni, mert annak beszerzése sem volt akármi...

Peti hívott fel, hogy a Vista honlapján 26 900 forintért talált jegyet. Gyorsan körbetelefonáltam, mindenki rábólintott, így lefoglaltam a jegyeket, csak szegény Petinek nem jutott jegy, pont annak, aki kinézte a neten. Végül személyesen intézve sikerült hozzájutnunk az olcsó jegyhez.

A kiutazás a repülőtérre már jelezte, nem akármilyen hangulatú utazásra készülünk. Szentendrei úton defekt, 20 perces kerékcsere, alig 1 órával az indulás előtt érkeztünk csak ki Ferihegyre. A Swiss Airrel utaztunk, amiben az a jó, hogy van ingyen sör, meg jó csokoládé, amiből jó magyar szokásra mindenki elemelt vagy hármat. Kell az energia, na!

A genfi reptéren még soha nem jártam. Nem sokkal nagyobb, mint a ferihegyi, de legalább olyan unalmas. Este 10-kor landolunk, semmi nincs nyitva, rajtunk kívül csak egy amerikai srác csövezik a terminálon. Polifoam és hálózsák be a sarokba, alvás. No nem sokáig, mert hajnali 3-kor kezdődik a takarítási műszak. Venus Williams forma nő tolja rá Viktor fejére a takarítógépet, a hangzavar mindenkit felébreszt. Sebesülés nincs, erőszak sem, csak szemmel verés. Reggel 9-kor érkezünk Barcelonába, ahonnan bebuszozunk a Plaza Espanára. Innen, abban a reményben, hogy veszünk palackot a gázfőzőhöz, egész a buszpályaudvarig sétálunk. Nincs egy nyavalyás túrabolt, ahol a főzőfejekhez kapcsolható palack kapható lenne, sebaj, majd Zaragozában.

Az út Zaragozába Spanyolország valószínűleg legunalmasabb táján vezet keresztül. Mondják, hogy ez itt nem is igazán mediterrán, de nem is igazán kontinentális éghajlat. Eső kevés van, forró és száraz. Megmondom én mi ez: egy nyavalyás kősivatag. Sehol egy fa, bokor se nagyon, itt-ott egy-egy fűcsomó tűnik fel, amúgy a szublimált nagy semmi. Zaragoza más. Az szép város. Szép nagy katedrálisa van, ennek az oldalában álló kínai(?) sörözőben kötünk ki, hogy felköhögjük az út porát. Gázpalack itt sincs, muszáj lesz előre felmelegedni szesszel, ha a konzerveket már hidegen kell elfogyasszuk. Este 11 körül érünk a városi kempingbe, ahol rajtunk kívül egy fia lélek nem táborozik. Ettől függetélenül azért le akarják bontatni velünk a felvert sátrakat, mert rossz parcellánál telepedtünk le. Kis szóváltás, aztán ránk legyintenek.

Vettünk gázpalackot! Sabinanigo egyutcás falujában. Vicc, hogy 2 napon át kell kutatni a lehetőséget, hogy az ember ne éhezzen a Pireneusokban. Sallent de Gállego falujába fél 3-kor érkezünk. Minden kész az induláshoz, csak azzal nem számoltunk, hogy a Pireneusokban - nyilván a 16 fokos meleg miatt - délelőtt 11-től este 6-ig szieszta időszak van. Kenyerünk meg nincs, gondoltuk itt majd kapunk. Fél 6-ig ücsörgünk az amúgy álomszép falucska főterén, mire Kata városi sétáljából visszatérve szól, hogy az első bolt kinyitott. A boltos néni magyarbuzi, imádja országunkat, ezért a 3 kiló frissnek éppen nem mondható pékáru mellé kapunk gumicukrot, csak úgy jófejségből.Indul a menet. Az már most biztos, hogy a sallenti pékek pofátlan lustasága miatt módosul a program, a tervezett táborhelyet biztosan nem érjük ma el. 1700 méteren, a Tena-völgy utolsó mezőjén telepedünk le, 400 méterrel lejjebb, mint azt terveztük. Álmunkat nem kíséri nyugalom, ugyanis a mezőt egy cseperedő tehén lakja, aki nem érti, mit zavarognak itt a lakótársak. Órákon át jár-kel a sátrak között, folyton elzavarva az álommanót.

Másnap kemény menetre készülünk. Be kéne hozni a lemaradást. 2 óra alatt felérünk a Respomuso menedékházhoz, ahol jól megérdemelt tízórainkat folyékony kenyérként fogyasztjuk el. Ostobaság, tudom. Hegymenet előtt soha ne önts fel a garatra, mert úgy fogsz zihálni, mint a végét járó torro a malagai arénában. Innen indulunk a 2750 méteres magasságban fekvő Pokol-hágóhoz. Ez túránk kétségkívül legkeményebb szakasza, ahol nem csak a tüdőnek és az izmoknak kell jól szolgálniuk, hanem nem árt egy kevés mászótudás sem.

Egy kis tavacska partján eszünk egy jó kínai levest, majd irány a törmeléklejtő. Egy lépés előre, kettő hátra. Viktor káromkodik egy nagyot, majd görcsbe állt lábbal megragadja azt a sziklát, ahonnan már csak mászni kell. Több mint 20 kilóval a hátakon nehéz szülés a Pokol-hágó. Jég ugyan már nincsen, de feljutni a hágóba így sem egyszerű. Omlik a kő, ide-oda dőlöngélünk a nagy súly alatt. Végre fent vagyunk. Délután 4 óra és elértük a hágót. Lefelé sokkal rosszabb, de megoldjuk. 7 óra felé, mire a völgyek a 3000-esek árnyékában beárnyékolódnak és ettől a levegő fagyossá válik, letáborozunk. 2400 méteren verjük fel a sátrakat több folyó összefolyásánál.

Az éjszaka szörnyen hideg, közel vagyunk a fagyhoz. Errefelé 7-kor még koromsötét van, a Nap első sugarai a szomszédos hegyeken 8 körül jelennek meg. Megváltás! Végre van kedvünk kimászni a hálózsákból. Kata főz egy jó forró teát, ami életmentő.

Megkezdjük az ereszkedést Panticosa falujába. A cél a Mormota-föld, bár eléggé kilátástalannak tűnik, ugyanis a lemaradást tegnap nem sikerült behozni. 3 és fél óra alatt érkezünk meg a faluba, közben rácsodálkozunk a 400 méter magas Flaire-vízesésre. Mindenhol málna és áfonya bokrok sorakoznak. Szombat van, sok a hétvégi kiránduló. Vicces képet mutat a málnásban megbúvó emberek sokasága. Kata lába a tegnapi erőltetett menet után elrongyolódott, ezért úgy döntünk, mára elég is volt ennyi, Panticosában pihenőnapot rendelek el, úgyis van betervezve egy pótnap. Ennek irtózatos szétcsúszás az eredménye. Peti megszüli a túra hivatalos mottóját: Igyunk egy sört! A menedékház amúgy itt sem sokkal jobb, mint az Alpokban, bár messze nincs az az embertömeg, még így hétvégén sem.

Reggel újabb gond adódik. Mivel a pótnapot már most ellőttük, idő előtt el fog fogyni a kenyér. Panticosa egy fürdőváros néhány medencével és pár luxusszállodával. Sehol egy bolt, az egyetlen kávézó pedig augusztus 31-én szezont zárt. A menedékházból reggel 9-kor lépünk ki (ez itt nem késő, mert 8-kor világosodik), mögöttünk bezárják az ajtót, lámpákat leoltják, s mire észbe kapunk, hogy kenyér kéne, már sehol egy lélek. Nem marad más, bevetem minden bájam, és a Hotel Intercontinental konyháján kuncsorgok pár zsömléért. 5 euróba fáj, de ez van, meg vagyunk mentve, lesz mit ennünk. Kata lába is rendbe jött átmenetileg, így nekivághatunk az újabb, 2600-as hágónak.

Jól haladunk. Szintben 700 méteren át szerpentin vezet, amit 2 óra alatt leküzdünk, majd jönnek a Kék-tavak, ahol rövid mászás után végre felérünk egy olyan dombtetőre, ahonnan már csak újabb 3 dombot kell csak megmászni. Peti és Viktor közben azzal múlatja az időt, hogy összeállítanak egy listát, mi az, ami rosszul vagy hiteltelenül hangzik egy túravezető szájából. Ezek közül néhány gyöngyszem: "A fenébe!", "Mindjárt ott vagyunk!", "Már csak egy dombon kell átkelni.", "Tavaly ez a hegy sokkal kisebbnek tűnt"...

Átérünk az utolsó dombon is, amiből persze nem 3, hanem 5 volt, majd a 3304 méteres Vignemale tövében megkezdjük az ereszkedést Mormota-földig. A cél, hogy 2000 méter alatt aludjunk, nincs kedvünk mégegyszer agyon fagyni. Meguzsonnázunk ott, ahol tavaly Andris barátom úgy gondolta lefürdik az 1 fokos vízben, majd gyengülő formát mutatva folytatjuk az ereszkedést. Este 7 óra felé egy arra alkalmasnak találtatott völgyben letáborozunk. Szélcsatornában vagyunk, így leszúrni a sátrat nem kis feladat. Vacsorára a szokásos babkonzerv. Duplán jó az a hegyen, lévén jó sok energiát ad, másrészt a tőle származó gázok jól befűtenek a sátorban. :)

Másnap Bujaruelo menedékházig 3 óra alatt érünk el, keresztül a Burguil-szurdokon. Említésre méltó jelenet, amikor az ösvényen egy bikával találjuk magunkat szembe, aki megindul felénk, felűzve minket a bozótosba. A haladás lassú, mert mindenhol mormoták szaladgálnak, így minden kiszögellésen leállunk fotózni. Mire a menedékházhoz érünk, Petinek beindulnak a pavlovi reflexei, az asztalon hirtelen megjelenik 3 rund sörital. Újabb 3 óra alatt lebotorkálunk a hegyről Torla falujába, ahol a helyi kemping vendégszeretetét élvezhetjük. Végre van zuhany és melegvíz.

A faluban közlik, a következő 4 napra szörnyű időt jósolnak. A hegyekben havazá és nagy szél várható, a buszokat már leállították, úgyhogy csak okosan haladjunk tovább. Bár Torla csak 1000 méteren fekszik, reggel nincs melegebb 2 foknál, a szél pedig igen-igen csípős. Fáradtak is vagyunk, az idő sem túl rózsás, így beiktatunk egy pihenőnapot. Torla ezen a napon megkezdi téli álmát. Minden bezár, még kocsmát is nehéz találni. Azért sikerül, mindenki nagy-nagy örömére. A csúcstámadás esélyét ezzel elveszítettük, de az Ordesa-kanyont nem akarjuk kihagyni.

Másnap, bármennyire is felhős az ég, nekivágunk. Mivel buszokat már nem indítanak, így plusz 8 kilométer séta vár ránk oda, és vissza is. Felküzdjük magunkat a 2040 méteres magasságban álló kilátóba, ahonnan belátni az egész kanyont. Olvadozunk egy sort, majd úgy döntünk, bár lehet csak este 10-re érünk vissza a faluba, menjünk el a Lófarok-vízesésig. A sziklák alatt oldalazva lassú menetben érünk el a Monte Perdido aljához. Közben tucatszám fotózzuk a zergéket, szerencsére rajtunk kívül alig egy-két túrázó lézeng csak a völgyben, így jó közel kerülhetünk hozzájuk.

Egyszercsak a felhők betörnek a kanyonba, és iszonyatos mennydörgés hangzik fel, ami még másodpercek múltán is hallatszik visszhangként. Összerezdülünk, mivel alig pár méterrel a fejünk felett omlanak össze a fellegek. El kezdjük szedni a lábunkat, de a nagy esőt megússzuk. Hirtelen kitisztul az idő és felsejlik a Perdido csúcsa. Már havas, ezennel beköszöntött a tél a Pireneusokban.

Lejjebb a völgy a legszebb arcát mutatja. A felhők megülnek a mélyben, csak a sziklál emelkednek föléjük, a távolban pedig a 2 nappal ezelőtt még teljesen csupasz Vignemale fehérlő csúcsai tűnnek fel. Meseország ez, olyan, mintha a venezuelai tepuikat hozta volna össze a természet az Alpokkal...  

Írta: Nagy Endre