Dél-Nicaragua egy utazó nő tollából

A valamivel több, mint 192 km hosszúságú, mesebeli szépségű San Juan folyó Nicaragua délkeleti határát képezi. Közép-Amerika legnagyobb tavából, a Nicaragua-tóból eredve csendesen kanyarog az őserdő közepén, amíg csak el nem éri a Karib-tengert. Fantasztikus kalandoknak az otthona ez a vidék, ahol jól megférnek egymás mellett a krokodilok, a vízimadarak, a teknősök és a puskáikat szorosan ölelő katonák. Kevés turista jár erre, s ahogyan az lenni szokott, ahol kevés a turista, ott nagyon kedvesek a helyiek. Csodás egy hetet töltöttünk el ezen a varázslatos helyen, ahol az ember teljesen kiszolgáltatott az őt körülvevő természetnek. Ami nem is annyira rossz érzés...

Kedvesemmel egy forró és párás márciusi estén, mintegy 12 órás buszút után érkeztünk meg a Nicaragua-tó déli csücskében megbúvó kis városkába, San Carlosba. A település apró, összeépült házikóinak karibi hangulatából ekkor még vajmi keveset észleltem a fáradtság és az esti sötétség miatt. Szállásunk a helyi kocsma és a buszpályaudvar közvetlen közelében található barátságos, bár kissé nyomasztó hangulatú szegényes emeletes faépület volt, amely általában inkább szolgál a helyi munkásemberek átmeneti lakhelyéül, mint turistaszállóként. Sokáig félálomban forgolódtam a zaj miatt, majd elnyomott a kimerültség és csak a pályaudvarról hajnali 5 órakor kirobogó első „vörös ördög” zavarta meg álmom.

Az egyik comedorban reggeli gyanánt sebtében elfogyasztott tükörtojás, valamint az elmaradhatatlan bab és rizs után az első utunk a kikötőbe vitt, hogy a San Juan-folyó felé induló hajók menetrendje és ára felől érdeklődjünk, majd néhány órát szántunk San Carlos felfedezésére is. Élénk színűre festett kis fa- és bádogházak sorakoztak a pálmafás, kicsiny kövekkel kirakott keskeny utcák mentén. Az utcákon az emberek nagyon kedvesek voltak, mosolyogva üdvözöltek, esetleg megkérdezték, mi szél fújt arrafelé. A kissé kimért közvetlenség ellenére azért tekintetükből kitűnt, hogy csodabogárnak tartanak. Egy kék szemű, szőke, fehér bőrű ember ezen a vidéken bizonyára nem mindennapos látvány.

Miután összepakoltuk a szálláson hagyott csomagjainkat, újra a kikötőbe indultunk. Leültünk egy padra a helyiek közé és vártuk a csónakot. Figyeltem az embereket. Egy idős, ráncos arcú, sötét bőrű férfi egy sóval megszórt narancs levét szívogatva csillapította szomját a tikkasztó hőségben. Nem messze tőle egy 22-23 év körüli fiatal lány foglalt helyet három pici gyerekkel. A negyediket a pocakjában cipelte. Vállán átcsapott színes mintás kendőt viselt. A gyerekek félig meddig anyaszült meztelenül játszadoztak körülötte. Rövidesen megérkezett a 20-25 fő szállítására alkalmas, tetővel ellátott hajócska, amelyre azonnal helyi rendőrök csaptak le. Senki nem szállhatott be, amíg minden zegzugát át nem vizsgálták. Kábítószert kerestek.

Már magasan járt a nap az égen, amikor útnak indultunk. A szürke vizű Nicaragua-tó lassan keskenyedni kezdett, ahogy a csónakunk könnyedén átsiklott a Rio San Juan torkolatán. Tisza szélességű, csendes, kimért folyam tárult elénk, melyet két oldalról az őserdő burjánzó zöldje ölelt át. Olykor egy-egy vadászó kócsag fehér tollai tűntek fel a part menti növényzetben, ahogy hosszú ám törékeny lábain kecsesen sétálva kémlelte a vizet, melynek felszínén a kibukkanó sziklákon és fatörzseken teknősök sütkéreztek a tűző napon. A csónak néha egészen közel siklott a parthoz és kikötött egy-egy őserdei „falucskánál”, ahová hazaszállította helyi utasait. Akadt lodzs, ahol csupán egyetlen pálmatetős faház állt a saját kis fatemplomával. Egy fiatalasszony újszülött gyermekével a karján utazott haza, a parton örömmel üdvözölte őt a népes család. A folyó menti őserdei táj sűrű növényzetét néhol kisebb tisztások tarkították, ahol tehenek és lovak legelésztek. Kimásztam a hajóorrba és lekuporodtam. Néhány óra sem kellett, hogy megpillantsam a titokzatos erődöt az egyik domb tetején.

El Castillo 1673 és 1675 között épült, hogy védelmet és menedéket nyújtson a Karib-tenger veszedelmes kalózai ellen. Szerepét azonban nem sokáig sikerült ellátnia, hiszen építése után nem sokkal máris a kalózok kezére került. Ma is a kastély oldalában húzódik az azonos nevű település rejtélyes eredetű lakóival, egy falucska, melyet a legélesebb kritikával sem nevezhetnénk másnak, mint a San Juan folyó partján fekvő őserdei paradicsomnak. A közutak hiánya miatt nincsenek autók, sem motorok csupán a zúgó vidám csobogása töri meg a délceg kókuszpálmák által őrzött csendet.

Partra szálltunk a cölöpökre épült házak között. Késődélutáni sétánk során kiderült, hogy az „elvarázsolt paradicsom” számos közintézménnyel is rendelkezik. Iskola, faluház, múzeum, minden, ami egy az őserdőben elszigetelten élő közösség életéhez szükségesnek ítélt. Nagy nyugalom ural mindent, senki nem siet sehová, csupán éli az életét a maga tempójában. Az emberek ruházatából és a házak állapotából arra a következtetésre jutottam, hogy nem olyan nagy a szegénység, mint például a Rio Grande de Matagalpa menti településeken. Koldusokkal sem találkoztunk, kivéve a telhetetlen színes papagájokat a fákon. Bár itt is számos kíváncsiskodó tekintet fogadott, a turista fogalma a vidéken bizonyára nem ismeretlen, ahogy azt a szállások meglepően nagy száma és választéka mutatta. Egy palatetős, gekkókkal teli, hangulatos faházban leltünk szállásra közvetlenül a folyó partján, ahol egy rendkívül harcias kis zöld papagáj töltötte be a házőrző szerepét. Az erődbe tett koraesti látogatásunk során volt szerencsénk megismerni az itt garázdálkodó kalózok történetét, majd megcsodáltuk, ahogy a lemenő napnak köszönhetően a kanyargó folyó partján húzódó pálmafás falu néhány percre narancsszínű fénybe öltözött. Az őserdőben mindig olyan hirtelen tör rá az emberre a sötét éjszaka.

Reggel kevéssel 6 előtt ébredtem és hamarosan a falu is magához tért álmából. A teraszon elfogyasztott reggeli után ismét útnak eredtünk a San Juan del Nortéba tartó kék-fehér motorcsónakkal. A reggeli felhőszakadásban bőrig áztunk és a zsúfolásig telt kishajóban a csomagjainknak már csupán a tetőn maradt hely. Mivel a folyó vízszintje a szokásosnál jóval alacsonyabb volt, lassan haladtunk, az utazás 8-10 órásnak ígérkezett. Néha kismadarak kísérték a hajót, és nemegyszer voltunk szemtanúi, ahogy egy-egy másfél méteres krokodil zsákmányt remélve kúszik be a napsütötte partról a vízbe. A folyó deltatorkolatán túl néhol olyan sekély volt a víz, hogy az utasoknak kellett a folyóba ugrálva tolni és kimozdítani a megfeneklett, makacs hajótestet. Naplemente előtt néhány perccel futottunk be San Juan icipici kikötőjébe, ahol egy határőr - értesülve róla, hogy a hajó utasai között „idegenek” vannak - a parton várt ránk. Az úti okmányokat rendben találta, de máris felmerült a probléma, miszerint a folyón lefelé haladva Costa Ricának nincs hivatalos határátkelőhelye, így belépési pecsét hiányában a zöldhatáron átkelve könnyen lehet, hogy megbüntetnek vagy kitoloncolnak. A nicaraguaiak meglepően segítőkésznek bizonyultak az ügyben, ezért az ötletet mégsem vetettük el.

A kikötőben a szemem sarkából egy egészen fura alakot pillantottam meg. Középkorú, fekete szemű, szemüveges, szakállas fekete férfit, feltűnően színes nagy sapkában, amely mint utóbb kiderült derékig érő rasztás haját rejtette. Hajának köszönhette nevét, Raszta, az egykori hajószakács, aki kis lodzsot birtokolt az erdő szélén pálmaleveles faházakkal, ide invitálva az alkalmanként megjelenő turistákat. A vödörrel ellátott zuhanyzót és WC-t spanyolfal választotta el a „hálószobától”, vezetékes víz pedig csak „ünnepnapokon” folyt a csapból, de ezek a körülmények az őserdő kellős közepén már mit sem zavarják a messziről érkezett utazót. Kitessékeltük a tenyérnyi pókokat az ágyból és „beköltöztünk”. Raszta fenséges vacsorát készített nekünk királyhalból, ami meg is tette vendégmarasztaló hatását, mert a következő napot is ebben a forró, karibi falucskában töltöttük el. A cölöpökre épült házak között gyerekek játszadoztak a homokban, az asszonyok mostak az udvaron, a férfiak halászni indultak a folyón. Miután este fél 6-kor megtettük kötelező jellegű látogatásunkat a migrációs épületbe az útlevélpecsétek ügyében magunkhoz vettünk négy enchilládát és pár halkonzervet a másnapi hajóútra.

Rövid volt az éjszaka és a San Juan-folyón töltött negyedik napunk meglehetősen különlegesnek ígérkezett. Még teljesen sötét volt, amikor hajnali négy órakor hátunkon a csomagokkal, fejlámpákkal a fejünkön kikóvályogtunk a kikötőbe. Feliratkoztunk a hajón utazók listájára, búcsút vettünk Rasztától és ismét vízre szálltunk. A felkelő nap élénk fénye narancssárgán szűrődött át a part menti őserdei fák sűrű lombjai között, miközben a talaj felett a harmattól felszálló hajnali pára sejtelmesen szürkére festette a levegőt. Reggel 8 órakor kötöttünk ki a folyó deltatorkolatánál található katonai bázison, ahol mindössze két terepszínűre festett faház bújt meg a hatalmas kókuszpálmák árnyékában. A bőgőmajmok jellegzetes hangja misztikus hangulatot varázsolt az őserdőnek. A folyó túlpartján álló kis ház körül óriási arapapagájok ültek a fákon és lelkesen fütyülték Costa Rica himnuszát. A túlpart már nem Nicaragua.

A napi két hajó már távozott a bázis körzetéből, minden visszatért a maga természetes nyugalmába. A hónapok óta elszigetelten élő katonák sortot öltöttek és futballmérkőzésbe kezdtek a part menti homokban. Jose, a határőr hagymás tapírt sütött vacsorára, néhány katona rákokra vadászott a folyóban. A pálmák árnyékában szenderegve csupán egyetlen dolog zavarta meg az idilli hangulatot. Fogytán volt az ivóvíz. Az utolsó kortyokat testvériesen elosztottuk, másnapra jobb híján csak a kókuszdiók leve maradt… láss csodát! Úgy látszik a természet csaknem mindig gondoskodik gyermekeiről, csak arra vár, hogy észrevegyük. Lassan alkonyodni kezdett és oly sötétté vált az erdő, az orrunkig sem láttunk. Azt terveztük, hogy a fák közé kikötött függőágyakban, a szabad ég alatt töltjük az éjszakát. A katonák jaguárveszélyre figyelmeztettek ezért inkább az egyik faház kissé rozoga ágya mellett döntöttünk néhány hatalmas erdei csótány társaságában.

Másnap reggelre elfogyott az utolsó falat ételünk is. Reménykedve vártuk a hajót, amely csak hetente egy alkalommal közlekedik nicaraguai San Carlos és a Costa Rica-i Tortuguero között. Az idő múlásával komoly kételyeim támadtak, hírközlés hiányában ugyanis azt sem tudhattuk biztosra, aznap elindult-e a hajó, vagy csak a következő héten érkezik. Hosszú ideig nem történt semmi. Jose egyéb híján túró állagú sajtot sütött zsírban ebédre, ami ugyan csillapította éhségünket, de súlyosbította a szomjúság okozta kínt. Talán ekkor utáltam meg a ragacsos kókusztejet?

Fél 2 után végre megérkezett a csónak, fedélzetén egy kedves, helyi vezetővel, Pollóval, aki észrevette a folyó minden pici rezdülését. Egyik pillanatról a másikra találtuk szemközt magunkat egy sütkérező krokodillal és csodáltuk meg a vízparton élő sok-sok madárfaj egy-egy példányát. A lagúnákon keresztül közelítettük meg Tortuguero városát, miközben a fákon lógó denevérekkel szemeztünk, és megismertük a híres szerelemvirág titkát. Na de ez már egy másik történet, hiszen ezekben az órákban elhagytuk a csodaszép, mesébe illő San Juan-folyót.

Írta: Lendik Erika