Csónakkal az elnyomás földjére

Nicaragua... Egy ország Somoza, majd a szandinisták árnyékában. Nem, nem egy tipikus Nicaragua leírás következik egy hangzatos bevezetővel csak azért, hogy odavonzza a képernyőre a tekintetet. 2009 májusában valóban olyan vidékre tévedtem, ahol máig érződik a vérontás, a népirtás szele. A Rio Grande de Matagalpán járunk, Nicaragua és egyben Közép-Amerika legelmaradottabb vidékén, ahol máig beszédtéma a szandinizmus...

Mindig vonzottak az olyan pontjai a világnak, amiről nincsen semmi információnk. Mostanság már könnyű utazni, még Közép-Amerikában is. Ha beszéled a spanyolt, nagy bajod nem lehet. Ott a Lonely Planet vagy a Footprint, felcsapod és máris naprakész információk birtokában vagy. A hátizsákosok 99%-a így utazik, azonban le nem megy a térképről. Ezt korábban a Moszkító-parton tapasztaltam Hondurasban. Honduras legszebb vidékét alig két tucat külföldi ismeri. De már ismerik - még ha a neves útikönyvek nem is írnak róla. Ugyanez a helyzet a Rio Grande de Matagalpa térségével Nicaraguában. Matagalpa városkájában ülve azon tanakodtam, hogy fogjam meg a dolog elejét. Térképre lenne szükségem, de azt a városban nem lehet kapni. Egy prospektus hátulján találom a leghasznosabb infókat, ami jelöl 2-3 települést lejjebb a folyón, mint Rio Blanco, Mulukuku és La Cruz. Tudni kell, hogy ezek a települések legalább 200 kilométeres távolságra vannak egymástól, úgyhogy egy percig nem lehet azt hinni, hogy el vagyok kényeztetve.

A helyi információs iroda nem tud segíteni, azt ajánlják utazzak el Rio Blancóba, ott talán tudják, merre induljak tovább. Egyik reggel kisétálok Matagalpa turisták által ritkán látogatott buszpályaudvarára, arra, ahonnan a buszok a környező apró falvak felé veszik az irányt. Egy nap legalább 4 busz indul Rio Blancóba, gondolom, nem lehet világvége hangulatú hely. A buszok között függőágy árusok szaladgálnak, egyikük próbál eligazítást adni: "Menj Mulukukuba, az a folyó partján fekszik. Elég nagy és sok csónak áll a kikötőben. Biztos lesz valaki, aki levisz." 

Csóró vagyok. Néhány hete nem kevés pénzt markoltak fel a szállodai szobámból Costa Ricában. Egyértelmű, hogy privát csónakra nem futja. Mulukuku jól hangzik, már a prospektuson is szerepelt a neve, biztos lesz valami menetrendszerinti járat. Az út Muy Muy városkáján át vezet Rio Blancóba, miközben keresztezzük az Isabelia-hegység csodás vonulatait. Köderdők és gyönyörű ranchek szegélyezik az amúgy borzalmasan rossz minőségű földutat. Rio Blanco egy porfészek a Cerro Murun árnyékában. Leszállva a buszról egyértelművé válik, erre a vidékre nem sűrűn toppan be turista. Nem kis meglepetést keltek jelenlétemmel. Mindenki abbahagyja a munkát és velem kezd beszélgetni.

"Mulukuku? Ki mondta ezt a hülyeséget? Onnan biztos nem jutsz lejjebb a folyón, lévén félúton van egy hatalmas vízesés, amin nem lehet csónakkal átkelni. San Pedro a Te helyed. Onnantól a folyó veszélytelen. Délután 1-kor indul is egy busz, de vigyázz, San Pedro veszélyes város."

A térképemen ugyan nem szerepel ennek a városnak a neve (a Lonely Planet meg olyan városokat jelöl, amik nem is léteznek), de hallgatok tanácsadóm ajánlására és felpattanok a San Pedróba tartó buszra. Láttam én már sok csodát, egyszer évekkel ezelőtt végigutaztam a Bilwi-Managua távot, ami egy fertelmes 24 órás menet volt egyetlen sofőrrel, de ami itt fogad, az tényleg elképesztő. A száraz évszak vége van, de az út már járhatatlan. A 40 kilométert 5 óra alatt küzdjük le, két defektet átélve. A második alkalommal már nem cserélnek kereket, a busz lapos kerékkel kel át folyókon és olykor sziklás terepen. A busz, mondanom sem kell, minden idők legmocskosabb és legrosszabb állapotban levő tákolmánya. Szó szerint tákolmány, a hátsó sorokban a nálunk a rendelő intézetekből ismert műanyag kényelmetlenségek voltak elhelyezve.

San Pedro városa (ami igazából falu) nyugodt szívvel pályázhatna a legmocskosabb település címére. Az itt élő farmerek disznópásztorok, ezért az utcán disznóürülék szaga terjeng. Sár, szemét és ürülék keveredik az utcákon, nehéz úgy lépni, hogy ne taknyoljak bele a szennybe. A házak ócskák és igénytelenek. Ha valaki ismeri a vidéki Guatemalát, akkor az szorozza meg azt 20-szal. A falu egyetlen szállója a hangzatos Hospedaje Mallorca. Jogos az elnevezés, mert a bungaló falát itt is víz nyaldossa... Szennyvíz. Kertben döglött patkány, fürdés vödörből, WC-zés sehol, mert a pottyantósból ömlik ki az, aminek nagyon nem kéne.

A szoba ehhez képest viselhető. Se kígyó, se pók, de több mint puritán, lévén az ágy mellé már nem fér oda a hátizsákom, akkora az egész. Az amúgy dupla ágy egyik fele használható csak, mert a tető beázik és a másik fele a szivacsnak csupa víz. 3 dollár az ára egy éjszakára. A szálló tulaja amúgy értelmes fickó. Sokat mesél arról, hogy miért is néz így ki ez a város, és hogy miért retteg itt mindenki mai napig az elnyomástól.

"Nicaragua történelmét behálózza a konzervatívok és a liberálisok vetélkedése, egészen a spanyolok érkezésétől kezdve. Granada városát királypárti nemesek, Leónt pedig liberálisok alapították. Állandó volt a szembenállás, de a 30-as évekre, amikor Európában a királyok szerepe már a múlté volt, a liberálisok végleg hatalomra kerültek. Két liberális politikus került a képbe, Augusto Sandino és Anastasio Somoza. Somoza került hatalomra, azonban poltikája nem tetszett Sandino frakciójának, sok helyről támadták. Somoza tárgyalásra hívta házába Sandinót, akit egyszerűen kivégeztek. Somoza ezzel diktátorrá vált, sőt, idővel alkotmányba foglalta, hogy halála után elsőszülött fia követi a "trónon". Kisebb-nagyobb felkelések mindig is voltak, aminek hatására Somoza megkezdet a népirtást. Végül a szandinisták, akik magukra vették a mártír Sandino nevét, az 1980-as években eltávolították Somozát. Nagy volt az öröm az országban, de Daniel Ortega (akit néhány éve, mint demokratát újraválasztottak) ugyancsak diktátorrá vált. Megkezdődtek a bebörtönzések. Akik nem követték Ortega kommunista ideológiáját, fogházakba vitték. Sanyargatták az embereket. Ma más világ van, az ország nagy része megnyílt a turizmus előtt, azonban itt máig zajlik a megkülönböztetés és megfigyelés. Mindenki mindenkinek ellensége, a falnak is füle van. Senki nem tudja ki besúgó és ki nem. Senki nem segít senkinek, mert tartunk egymástól. Lejjebb a folyón ne fotózzatok! Ortegáék anno fotózták az embereket, így gyűjtöttek be adatokat róluk. A helyiek máig félnek a fényképező látványától. Internetre se kerüljenek ki a képek, mert az állam mai napig titkolja ennek a vidéknek a létezését. Ezért nincs információ a könyvedben erről a vidékről..."   

Nem győztem hallgatni szállásadóm hihetetlen szavait. Vajon több mint 20 évvel a diktatúra vége után máig élhet a szandinista diktatúra ezen a vidéken? És ha igen, akkor miért? Ebben a szegénységben vajon mit tudnának kezdeni az ország vezetőivel az itt élők? Furcsa sztori, az egyszer biztos.

A tanácsokat megfogadva vágtam neki a Rio Grandénak. Másnap délután indult egy csónak a folyón Apawas falujába. San Pedróba érkezésem előtt életemben nem hallottam ennek a településnek még a létezéséről sem, az azonban biztos volt, hogy az éjszakát ott kell töltsem. A folyó szép, bár az őserdőnek már híre-hamva sincsen. Azonban ezen a vidéken a helyiek nem pusztították úgy le az erdőket, mint Hondurasban. A ranchek hangulatosak, ligetesek. A partszakasz sziklás, nehéz a kikötés, sok a zúgó.

Apawas alulmúlja San Pedrót. Egyutcás falu, ősi, miszkító stílusú házakkal, de azokat nem indiánok, hanem disznópásztorok lakják. A kosz és a bűz itt is általános jelenség. A falu egyetlen szállója az a kategória, amihez már nekem sem fűlik a fogam. Egy lehajtható szúrágta deszka egy hihetetlenül mocskos szalmazsákkal, 2 dollárért. A szobában négy ilyen deszka van, mindegyiken egy-egy alkoholmámorban úszó ranchero döglik. Továbbsétálok a falun, senki nem mer hozzám szólni, csak bámulnak rám.

Egy írástudatlan fickó és családja engedi meg, hogy házukban felkössem a függőágyam. A házrész, ahol majd az éjszakát töltöm, egy helyi kifőzde. Munkássrácok érkeznek egy levesre. Néhány óra után, mikor a helyiek megszokják a jelenlétem, beszélgetni érkeznek a házhoz (nem mintha lehetne velük miről). Kérdik, honnan jöttem és a kormánynak dolgozom-e. Az egyik srác kikönyörög egy 200 forintost, mutogatni szeretné a haveroknak, mije van. Csak a részegek engedik, hogy fotózzak, sőt, ők egyenesen követelik. A fényképezőgép azonban sajnos mindenkinek tetszik, nem érzem biztonságban a cuccaimat. Rövid séta után visszatérek a házikóba és nem mozdulok a cuccaim mellől. Naplemente után a viskót disznók lepik el, velük együtt töltöm az éjszakát. Áram természetesen nincs, így egy ideig kuksolok egy gyertya mellett, majd nyugovóra térek.

Délelőtt indul egy menetrendszerinti csónak La Cruzba. A kikötőben éppen transzportot szerveznek egy sertés seregletnek. A helyi srácok úgy bánnak a malacokkal, hogy azt bármely otthoni sertéstenyésztő megirigyelhetné. Ketten fogják meg a nagyobb malacokat, egyszerre ragadják meg a lábukat, mire a termetes jószág lehuppan. Az egyik a nyakára ül, a másik pedig alig egy perc alatt mind a négy lábát összekötözi. A malac visít, közben érkezik egy vödör víz, amivel nyakon öntik. Lehiggad. A srácok a hátukra kapják az elázott sertéseket, és úgy cipelik őket, mint Kinizsi Pál a másfél mázsás malomkövet. Egyesével bedobálják őket a csónakba és mehet is a menet. 

Szerencsére nem ez a menetrendszerinti csónak. Amivel én megyek, az zsúfoltabb. 4 órás az út, ebből 2 órát nylon alatt töltök, úgy ömlik az eső. Mindenem szétázik, a tájból nem sokat látok. A főbaj nem az eső, hanem az, hogy minimum kétszer annyian vagyunk bezsúfolva a ladikba, mint amennyi indokolt lenne. Így minden zúgónál beömlik a víz a csónakba.

La Cruz felüdülés az elmúlt napok után. Van járda, kisebb a sár és a malacok sincsenek bent a városban. A szállás is tűrhető, angol WC is van, igaz, víz az nincs benne. Kaját keresek, mert napok óta rizsen és babon élek. Van csirke, ami olyan amilyen, de legalább hús. Fotózni próbálok, de mindenki tiltakozik. Három enyhén illuminált alak megállít, hogy töröljek le minden itt készült fotót, mert biztosan a kormánynak dolgozom. 30 perces eszmecsere után rájönnek, hogy mezei turista vagyok, nem több, igaz, nem tudom megmondani minek jöttem ide. Estefelé egy család érkezik a szállóhoz, hogy készítsek róluk egy fotót. Nem értik meg, hogy lassan egy évtizede a digitális fényképezők idejét éljük, és hiába készítek képeket, csak számítógépen fogják tudni megnézni. A polgármesternek állítólag van, de nem működik.

Minden héten hétfőn, szerdán és pénteken van egy panga, amolyan fröccsöntött csónak bivalyerős motorral, ami Laguna de Perlasba közlekedik. Ma kedd van, de olyan infókat kapok, hogy holnap sem lesz járat, mert nem érkezett meg Bluefieldsből a csónak. Ez nem üdvözítő, nem csak azért, mert nem tudok magammal mit kezdeni a településen, hanem azért is, mert így egészen péntekig esz majd itt a fene. A parton azonban él egy család, akik nagyon kedvesen fogadnak. Az asszonyka egy kajáldát üzemeltet. Először 3 dollárt akar elkérni egy tál ételért, aztán a tarifa 10 perc múlva 1 dollárra megy le. Ki tudja valójában mennyibe kerül az étel?! A férje nem dolgozik. Van egy kis földjük feljebb a folyón, de most nincs betakarítási szezon. Felajánlja, hogy 2 nap alatt elsétál velem Tortuguero városkájába, onnan biztosan indul minden nap csónak. Mennék is meg nem is. Hátamon a 25 kilós zsákkal nem szívesen, de közben maradni nem szeretnék.

Szerencsére este egy ladiknál mozgolódni kezdenek. Amolyan házi gyártmányú teherhajó ez. Deszkákból lett összeácsolva, amit üveggyapottal vontak be majd gyantával öntöttek le. El lehet képzelni, milyen nagyszerű hatásai lehetnek annak, ha valaki ezen ülve, ne adj' Isten feküdve utazik. Salvador és Martin holnap indulnak banán felvásárló körútjukra, amit Laguna de Perlasban akarnak eladni. Csatlakozom hozzájuk. A menetidő legkevesebb 20 óra. Kellemetlen, de ez van.

Az utazás fergeteges, főleg az első része. La Cruz alatt miszkító falvak sorakoznak. A miszkítók banántermesztésből élnek, ezért minden apró faluban megállunk begyűjteni a gyümölcsöt. Sokat tanulok a banánról, így például azt, hogy nem csak az a banán létezik, amit nyersen megeszünk vagy megsütünk, hanem van egy filippiínó nevű csoda, amit maguk között hulladékbanánnak neveznek. Egy 30 kilós fürt ára mindössze 150 forint, amit másnap majd 1500-ért adnak tovább a lagúnában. Siwas, Makantaka, majd Bretannica faluit keressük fel, majd innen az éjszaka leple alatt folytatjuk utunkat a folyón.

A hajón velünk tart egy idősebb fickó is, Teodor, aki Bluefields-be utazik gyógyfüvekért a gyomrára. Azt mondja, orvoshoz nem megy, ő a gyógyfüvekben hisz. Az éjszaka kemény. Hálózsákban fekszem a hajó tetején, de egy óra után már mindenem viszket az üveggyapottól. Ráadásul a csónak teteje lejt, korlát pedig nincsen. Hajnali 4 óra környékén vihar érkezik. Bemenekülök a vezetőfülkébe, ami motortér is egyben. Lassan hajnalodik, de az eső nem szűnik. Karawala előtt dél felé fordulunk, egy csatorna mentén haladunk a Laguna de Perlas irányába. Hosszú és unalmas az út. A vihar elül és hirtelen forróság lesz úrrá a lagúnán. Tasbapauni faluja után Marshall Point, majd Orinoco városkájában kötünk ki. Megkezdődik a banánvásár.

A helyi lakosság többnyire fekete. A két kereskedő nem szeret üzletelni velük, mert állításuk szerint tolvajnépség. Többen akarják eljátszani azt, hogy elfelejtettek pénzt hozni, mindjárt jönnek, de a fürt banán már a hónuk alatt van. Többször összeszólalkoznak a helyiek Salvadorral és Martinnal, akiken érződik, hogy fél óránál többet nem kívánnak a településeken tölteni. Szó szerint kényelmetlenül érzem magam, amikor körbeállják a hajót és fenyegetően néznek ránk, olyan, mintha éppen csáklyázni készülnének a ladikot. Ilyenkor Martin és Salvador hirtelen bezárja a vásárt és már megyünk is tovább.

Újabb 3 órás menet következik a tikkasztó déli napon. Ennyire még soha nem égtem meg. Nincs hová menekülni a tűző nap elől. Egy rossz vödörben vizet húzok fel, abba lógatom a lábam. Megváltás, mikor megpillantom Laguna de Perlas aprócska városát...

 Írta: Nagy Endre