2005-ben volt szerencsém az ünnepeket Guatemalában tölteni. Nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy a karácsony nem ugyanolyan Közép-Amerikában, mint Magyarországon. Pláne nem Guatemalában, ahol az ősi maja hagyományok vegyülnek a keresztény tradíciókkal. Az ország lakosságának 99%-a hívő, vallásos ember, többségük katolikus, az ünnepi készülődés és a szenteste mégis sok dologban eltér, ami nem csak az eltérő klímával magyarázható…
Bár nyakamon az őszi szezon, 3-an rábeszéltek egy jófajta Pireneusok túrára. Szeptember idusán útrakelni nem a legtökéletesebb választás, de már nekem is elegem lett az itthoni üldögélésből; 2 hónapja nem szagolhattam a repülőterek multikulti szagát, így azért anyira nem kellett győzködni, na! Mindenki csóró volt a csapatban, így annyira olcsón utaztunk, hogy az már-már fájdalmas. Konzervből is azokat vittük, amik a leértékelt áruk mögött voltak a polcon. A repülőút sem volt akármi, de nem kell ennyire előre rohanni, mert annak beszerzése sem volt akármi...
December közepén járunk, mikor hat jó barát, Jenny Amerikából, Elena, Clemens és René Németországból, Gäetan Belgiumból és jómagam elhatározzuk, hogy nekivágunk Észak-Guatemala legnagyobb esőerdejének, hogy meghódítsuk El Miradort, az egykori maja civilizáció legnagyobb, 300 000 lakosú romvárosát. Nem tudjuk, mibe vágjuk a fejszénket, de hajt minket a felfedezési vágy és egy gyermekkori álom megvalósulása, hogy napokat töltsünk függőágyazva az őserdő mélyén ott, ahol jaguároktól, bőgőmajmoktól és arapapagájoktól hangos a vidék. Induláskor még nem tudtuk, hogy ez a túra mindenkinek megváltoztatja majd az életét...
A regényből és mozifilmből elhíresült vidék a Földnek azon kevés pontjai közé tartozik, ahol nemhogy magyar, de európai utazó sem nagyon fordult meg. Ez idáig... Helyi elbeszélések alapján az első utazó voltam, aki az elmúlt öt évben a Rio Patucán egészen a Karib-tengerig merészkedett. Hogy ez mennyiben igaz, nem tudom, de mikor a fehérember a bennszülöttek szemébe néz, azt érzi, amit az első felfedezők érezhettek, mikor e földre léptek. A Moszkító-part Közép-Amerika egyik legvadregényesebb és legismeretlenebb vidéke, ahol a helyi indiántörzsek a legnagyobb összhangban élik életüket a természettel, távol a világ zajától. Hiába a lebeszélő kedvű hondurasiak minden igyekezete, vettem a bátorságot, és ráleltem az „Édenkertre”.
A valamivel több, mint 192 km hosszúságú, mesebeli szépségű San Juan folyó Nicaragua délkeleti határát képezi. Közép-Amerika legnagyobb tavából, a Nicaragua-tóból eredve csendesen kanyarog az őserdő közepén, amíg csak el nem éri a Karib-tengert. Fantasztikus kalandoknak az otthona ez a vidék, ahol jól megférnek egymás mellett a krokodilok, a vízimadarak, a teknősök és a puskáikat szorosan ölelő katonák. Kevés turista jár erre, s ahogyan az lenni szokott, ahol kevés a turista, ott nagyon kedvesek a helyiek. Csodás egy hetet töltöttünk el ezen a varázslatos helyen, ahol az ember teljesen kiszolgáltatott az őt körülvevő természetnek. Ami nem is annyira rossz érzés...
Nicaragua... Egy ország Somoza, majd a szandinisták árnyékában. Nem, nem egy tipikus Nicaragua leírás következik egy hangzatos bevezetővel csak azért, hogy odavonzza a képernyőre a tekintetet. 2009 májusában valóban olyan vidékre tévedtem, ahol máig érződik a vérontás, a népirtás szele. A Rio Grande de Matagalpán járunk, Nicaragua és egyben Közép-Amerika legelmaradottabb vidékén, ahol máig beszédtéma a szandinizmus...
